Udvarias Magyarország

BKV

Udvarias Magyarország

Hogy is vagy ez? Felszállsz a BKV járatra, például a buszra, ami egy nyitott tér, azonos légtérben vagy a vezetővel és felmutatod a bérletedet. Hangtalanul, majd továbbállsz, hogy a többiek is ezt tegyék. Fiatal utazótársaim rendszerint fülhallgatóval a fülükben vonják ki magukat a mindennapi helyváltoztatás jelenéből, a többiek csak egyszerűen nem beszélnek. Maguk elé bámulva, jó esetben a sofőrre nézve igazolják csöndben a felszállást.

Ha mégis ráköszönsz, a buszvezető először meglepődik. Legközelebb is, de már válaszol. A várost BKV járattal átszelve, másnap újra köszönök. Minden buszvezetőnek. Hamarosan lett közöttük olyan, akinek már köszöntem és válaszolt, így újra meg fogja tenni. A többiek még nem reagálnak. Hiába, idő kell hozzá.

Az egyszemélyes kis fülkéből kinézve meglepődik, hogy őt is érvényes személyként kezelem, nem csak egy feladat elvégzésére ott lévő akárki. Hiszen ő felel az épségünkért amíg leszállunk. Azért, hogy mielőbb megérkezzünk a megadott megállóhoz, legyen az vihar, hóesés, vagy épp baleset idején. Időnként meglepően kreatív tud lenni, mikor egy sietős reggelen a kétsávos útból az egyiken egy pórul járt motorbaleset helyszínelését kellene végigvárni. Ő azonban tudja, az utazótérben lévő másfél száz ember nem késhet el, legalábbis annyit biztosan nem, ameddig a helyszínelés tart, megoldja hát. Egyirányú, kacskaringós utcákon fordulva utastársaim hümmögése közepette tér ki a megadott útvonalról, csak hogy célba érjen. Lelkiismeretes, bár kissé vét a szabályzat ellen. Az utazóközösség érdekében. Miértünk, akik sietünk a munkába és pánikba esünk, ha elakad a forgalom.

Hát neki, igen, annak a göndör barna hajú, kissé köpcös buszvezetőnek köszönök, és visszaköszön. Alig egy hét telt el, és ő már tudja: én vagyok az, aki köszönni szokott. Várta. Válaszra készen hallgatta, hogy “Jó napot kívánok!” és örült, hogy szólhat: “Jó napot!”

Másnap kissé késve értem a megállóba. A volánnál egy sovány testalkatú, ősz hajú, hosszúkás arcú mogorva ember ül. Az újjain nikotinfoltok éktelenkednek, maga elé nézve várja, hogy felmutassuk a jegyeket, bérleteket. Közben ráköszönök. A szemébe nézek és mutatom a kis kártyát.

“Jó napot!”- nyugtázza a felszállásomat, és szótlanul továbbpásztázza a mögöttem állókat. A menetidő 15 perc, közben 7 megálló. Senki sem szól, robotosan mutatják a belépőt és elhelyezkednek. A szikár ember rátapos a gázpedálra, balra, majd ismét jobbra kanyarog, újabb megálló és még néhány kanyar, megálló és megérkeztünk a végállomásra. Időben.

“Viszontlátásra” szólok hozzá, de nem várom, hogy elköszönjön. Még nem jött el az ideje.

Holnap reggel nem találkozunk, gondoltam, hiszen én a másik járattal megyek, hogy kényelmesen beérjek.

Ám délután mégis ott dohányzik a kiválasztott autóbusz ajtaja előtt. Még van 3 perc, elérem. “Jó napot!”-szólítom fennhangon és felső ajkát megrándítva válaszol.  Ugyanaz a ruha, ugyanaz a hanglejtés – megismert.

A Batthyány utcai megálló előtt jelzek, majd leszállok a hátsó ajtón. Nem tudtam elköszönni, de egy kézintéssel azért improvizálok a hátsó ajtóból. Biztosan látja, hiszen figyeli a leszállást, hogy továbbindulhasson.

Azóta csak egyszer találkoztunk, hisszen a korábbi járattal megyek. Már a megállóban kiszúrta, hogy ott állok, és tudta, hogy köszönni fogok. Ezért mosolyog. Kedvesen lehajtja a fejét, már nem is a bérletet figyeli, hanem azt, ahogyan szólok hozzá. Már megint. Boldog, mert megtisztelik. A munkáját, a személyét, egymást.

Addig a néhány percig egy a sorsunk. És ez az ő kezében van.

Post Your Comment Here

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: